Nem volt tervben, hogy írok erről a témáról, de megnéztem egy filmet (nem fontos, hogy mit) és nagyon-nagyon elgondolkodtatott, tudtam, hogy most kell írnom valamit. Aki nem igazán szereti a filozofálós dolgokat, most kattintson el, mert bár nem akarok, lehet, hogy mégis belekerül egy-két filozofálós dolog.

Egy ideje én is (mint még sokan mások) azt vallom, hogy mindenki részben azért születik, hogy fejlődjön. És talán, hogy ez által hagyhasson hátra valamit a Földön. Szerintem nem csak a tudósok, felfedezők, művészek, hanem minden egyes ember szeretne valamit hátra hagyni, hogy valamikor a jövőben emlékezzenek rá. Ez persze nem mindenkinek sikerül. Érdemes megfigyelni a társadalmunkat. Szerintem ez nagyon-nagyon érdekes. Az 1700-as és 1800-as években a nők nem dolgoztak. Helyesbítek, a gazdagok. Csak a férfiak és ez így volt rendjén. Mondjuk az 1800-as évek végében már nem vagyok biztos, de szerintem az elején még igen. Ez gyökeresen megváltozott a 20. században, ennek okaira nem térek ki. És ma, 2012-ben már ott tartunk, hogy a létfenntartásért mindenkinek dolgozni kell. Ez a normális. (Néhány gusztustalan társadalombeli különbségről nem ejtek szót.)

Nagyon afelé közeledek, hogy két témát összeolvasszak, ezt meg is teszem. Régen, amikor a fiataloknak lehetőségük volt tanulni, iskolába járni, mindent megtettek, hogy okosak legyenek, hogy fejlesszék tudásukat. És ez nagyon sokáig így volt, ezért tartunk most is ott ahol, ezáltal tudunk rohamos tempóban fejlődni. De sajnos ha ma körülnézek, már nem ezt látom. Sajnos azt kell, hogy mondjam, a fejlődés butít. Túlságosan ki vagyunk szolgáltatva, illetve, túlságosan ellustulunk. Tisztelet a kivételnek. Ma már nagyon sokan nem szeretnek tanulni, ez látszik az olyan törvényeinkből is, mint például, hogy ha betöltjük a 16-ot, már nem vagyunk tanulói jogviszonyban, ha érezzük, hogy nem megy a tanulás, elmehetünk valami szakot tanulni. Szerintem ez nagyon elszomorító. Mi az, hogy nem tud valaki tanulni? Ez ennyire képesség kérdése?

Igazából rajtunk múlik, hogy mi lesz a jövőnk sorsa, nekünk még több mindent kell kitalálnunk, mint az elődeinknek. Tanulnunk kell és fejlődni. Én sem voltam mindig kitűnő. Ó, nem. Nagyon sokszor érzem azt, hogy lusta vagyok és nincs kedvem hozzá. Mégsem hozhatom fel kifogásnak, hogy nem ,,megy”. Olyan nincs, hogy nem tudunk tanulni, az agyunk is erre lett kitalálva.

Sokáig azt gondoltam (és mikor rossz hangulatban vagyok még mostanság is), hogy az ember kevesebb tanulással is elérheti a céljait. Ez még igaz is, de csak rövidtávon. A tudás hiányát valamilyen helyzetben meg kell majd tapasztalni. Sokáig e szerint éltem és több volt a szórakozás is. Ez elmondható mondjuk az elmúlt két évemről. Két és fél. De mi van akkor, ha egy nagyobb jóért fel kell adnunk a pillanatnyi boldogságot. Boldogság? Nem keverhetjük össze az élvezettel. Ha teszel valamit, de tudod, hogy közben mást kéne tenned és más a kötelességed, az nem lehet boldogság, csak élvezet/öröm. Nagyon-nagyon sokáig nem voltam boldog és talán most sem nevezem magam száz százalékig annak. De rájöttem, hogy ahhoz hogy a boldogságot elérjük (hiszen ez egy fő cél mindenki életében), fel kell áldoznunk bizonyos dolgokat a nagyobb jóért. Fel kell áldoznunk magunkat. A pillanatnyi dolgainkat, éveinket, mert lehet, hogy van aki mindent tud csinálni a kötelességei mellett, de szerintem senki nem tudja a maximumot nyújtani így. Az, hogy minden nap a barátaiddal lógj, szórakozz, stb, nem fér össze mással. (a legtöbb esetben, tanítási időszakban). Jó lenne, ha mindenki ráébredne, hogy nem csak a ma van. Lesz holnap és holnap után és lesz harminc és ötven év múlva. Hogyan tudnánk maximumot nyújtani, ha nincs megalapozva az elménk, ha mi magunk nem vagyunk. Ha most dohányzol, lehet, hogy nem fogsz élni harminc év múlva. 16 évesen? Ugyan már. Létszükséglet? Nem. Belehalhatsz? Igen. Miért kell? Ebbe nincs beleszólásom.

Természetesen nem kell a másik végletbe esni. Van olyan ismerősöm, aki 100%-ig a feladatainak szenteli magát. Igaz, mindent elér amit csak akar, komolyan bármit, de nincs élete. És ezt még én is látom. Egy felől csodálom, más felől szánom. Meg kell találni az egyensúlyt, de mindig a józan észnek kell túlsúlyban lennie.

Ez az írás inkább elmélkedés volt arról, hogy van-e értelme időszakokat átadni a nagyobb jóért. Bár az eszem azt mondja, hogy nincs más út, a szívem ezt fogságnak érzi. Talán ki fog alakulni. Reménykedek benne.  

2012